Eszerint tehát négy, illetve öt lélekrészünk van: a Felső Én, a középső világbeli testünk, a középső világbeli egónk, és az Alsó Én, az ős-archetípusunk, és végül a tiszta tudatosság, mely csak szemtanúként szemlél mindent. Amikor kezdjük a meditációt, illetve sámándobos utazást, akkor arra bíztatom a résztvevőt, hogy menjen el az Életfához, és hívja oda a lélekrészeit, figyelje meg, hogy melyik milyen, mennyire erős, prominens, és hogyan viszonyul a többihez, majd igyekezzen „összebarátkoztatni” a lélekrészeit. Most a saját élményemet fogom leírni, amit utazás közben megéltem.
Elkezdtem dobolni, és elindultam az Életfához. Ott hívtam az erőállataimat, a szellemi tanítóimat, majd létrehoztam a védelmező teret a többiek számára is, akik részt vesznek a meditációban. Hívtam a saját lélekrészeimet, mert kíváncsi voltam, hogy milyen a kapcsolat közöttük. Egy nyitott bal tenyeret láttam meg, melynek az öt ujja volt az öt lélekrészem, a csuklójából pedig kiáradt a tudat fénye, mely mindent átjárt és megvilágított, mintha a nyitott tenyér fényből álló „árnyéka”, vagy inkább prototípusa lenne, a nyitott kéz felé magasodott, mint egy ernyő. A bal tenyér a jobb agyféltekés, intuitív oldalara mutató jelzés lehetett valószínűleg.
Tüzetesebben megvizsgáltam az öt ujjat, igyekezve beazonosítani, hogy melyik milyen lélekrész lehet. A hüvelykujjam a fizikai testem volt, melyet jól ismertem, és jól tudtam irányítani is. A mutatóujjam a középső világbeli énem volt, vagyis az egóm, mely néha aránytalanul megnőtt, és szeretett mutogatni másokra, meg figyelmeztetően rázogatni magát, mintha ő lenne a főnök. A középső ujjam az idea-énem volt, a Felső Én. Ő volt a legnagyobb, és felismertem benne a kompromisszum-készség hiányát, melyet húsz évnyi Krisna-tudat alatt szívtam magamba. Itt csak a Felső Énnel foglalkoztunk, azzá szerettünk volna válni, miközben a többi ujját a kéznek igyekeztünk megtagadni.
A gyűrűs ujjam az Alsó Énemet képviselte, mely az utóbbi időben indult fejlődésnek, mióta a sámáni utat járom. Igyekezett jó barátságba kerülni a többi ujjal, de azok nem mindig vették jó néven a közeledését. A utolsó, a kisujjam volt a legérdekesebb, hiszen a harneri modellben a tiszta tudattal együtt van öt, az meg már a csuklóból kiáradó „fény-kéz” volt. Rákérdeztem, hogy melyik énemet képviseli az ötödik ujj, és azt válaszolta, hogy az ősökkel való kapcsolatomat. Ez az ujj volt a legkisebb, és „fel kellett zárkóztatni” a többihez. Megkérdeztem, hogyan tudnék mélyebben kapcsolódni őseim erejéhez és tudásához, és azt a választ kaptam, hogy találkozni fogok majd egy magyar tanítóval, aki az előző nemzedékek tudását őrzi, és azon ritka képviselője a magyar őstudásnak, aki valóban élő módon, áthagyományozás útján kapta azt meg, és nem utólag próbálta rekonstruálni ősei tudását, tanításait, szertartásait.
Utána a kéz összes ujja összeért, és nem is öklöt, inkább egy lótuszvirágot formáztak, de volt bennük még egyfajta zárkózottság. Végül a kéz ismét kinyílt, és összekapcsolódott a fölé magasodó fény-kézzel, mint amikor a szerelmesek kulcsolják egymásba az ujjaikat. „Fény és árnyék együtt jár” – jutott eszembe a dal.
Ezután a két tenyér ismét szétbomlott, és lótuszvirágot formázott, melynek közepében szent tűz égett, és ősi, természeti népek sámánjai, szertartás-vezetői jöttek, hogy körbetáncolják a kezeket. Egy nagy szertartás kezdődött, eksztázisig fokozódó tánccal, miközben minden forgott. A végén lenyugodott a kép, és megint a nyitott kezet láttam. Az utazás egy már megszokott képpel zárult, ami lélekvisszahívás után is szokott lenni: A Nornák, a sorsistennők az ujjakból kiinduló fényszálakat egybefonták, és egy fényfonál vezetett fölfelé, az Életfa ragyogó koronája felé. Ez a sorsvonalam, és az öt ujjból kiinduló fényszálak összeszövése azt jelezi, hogy mind az ötnek együtt kell működnie annak érdekében, hogy elérjem a Fényt. Majd a kéz az Élet Vizének tavában fürdött, ami egyfajta jutalmazás és áldás szokott lenni. Amikor vízben fürdetnek a szellemek, vagy valamilyen varázsitalt itatnak velem, az mindig gyógyítást és erőt szokott jelezni.