A lélekvisszahívás során a vendég személyes “lélek-történetével”, és az abban megélt traumákkal, lenyomatokkal foglalkozunk. Ezt a személyes lélek-történetet én az Élet Szövedéke függőleges szálának szoktam nevezni. Van azonban az Élet Szövedékének egy vízszintes szála is, az pedig a család, amibe a lélek beleszületik. A családunktól egy transzgenerációs minta-csomagot kapunk, egyrészt a szülői gének kombinálódása során, másrészt a szülőkkel, nagyszülőkkel eltöltött idő alatt is számtalan transzgenerációs hatás, hagyomány, értékrend, mintázat „átíródik” az elménkre és a tudatunkra a szüleinkkel töltött sok-sok év alatt. A szülő viselkedési és gondolkodási mintázata, értékrendje és személyes példája nagyon mélyen beleivódik a gyermekbe, aki a szülőkre, mint elsődleges védelmezőire tekint. Maga a szülő is azokat a mintázatokat hordozza magában, amiket a saját szüleitől kapott (megfűszerezve a hozott karmájával természetesen), és így tovább.
A hagyományosabb társadalmakban a gyerekek sok pozitív erőt és áldást kaptak a szülőktől, nagyszülőktől. Voltak családi hagyományok, szokások, mesterségek, olyan szellemi tanítások, emlyek apáról fiúra szálltak. A modern társadalom azonban ezeket javarészt bedarálta, viszont a traumatizáló minták ugyanúgy átíródnak. Ha a vendég életének valamely területén problémák vannak, nem „áramlik” megfelelően az erő, és a szüleire, nagyszüleire is ugyanaz vagy hasonló állapot a jellemző, akkor a sámán igyekszik visszamenni ahhoz az őshöz, akinél az adott életterület még rendben volt, és tőle kéri az erőt és az áldást, hogy a jelen korban élő leszármazottja esetében is működni kezdjen ez a terület. A transzgenerációs gyógyítás szemszögéből az ősöktől érkező erőre úgy tekintünk, mint egy folyóban hömpölygő vízre. Ha valahol a mederben kialakul egy gát, elzáródás, akkor ott felgyülemlik a víz, lejjebb pedig elapad, nem folyik rendesen. Ha nem sikerül megszüntetni a gátat, akkor vizet kell hozni onnan, ahol még bőven volt. Sok esetben az utazásaim során is az ősök valamilyen víz, leves, ital, folyadék, étel vagy tárgy formájában adják át nekem az áldást, amit vissza kell hoznom a jelenbe. Én azt megiszom, majd amikor visszatértem az utazásból, „befújom” a vendég erőközpontjába, vagyis a köldökébe.
Bár ez az eljárás eléggé misztikusnak és varázslatosnak tűnik, a vendégek sokszor érzik a kapcsolatot az áldást adó őssel, és a történet, élethelyzet alapján megjön a hitük abban, hogy nem kell szüleik, nagyszüleik hibás mintáját tovább másolniuk, hanem ők is meríthetnek az erő kútjából és sikert érhetnek el azon az életterületen, legyen az a párkapcsolat, munka, gyermekáldás, önmagunk keresése vagy bármi más. Az önmagunkba és az ősökbe, valamint a Szellemvilág segítő erejébe vetett hit az alapja annak, hogy meg is kapjuk az erőt, és megtanuljuk használni. Az utazások során előtte és utána beszéljük meg az utazás adott témáját, és én közben csak a hangszereken (gong, doromb, didgeridoo, sámándob) játszom. A második alkalom (a lélekvisszahívás) és az ötödik alkalom (a transzgenerációs gyógyítás) során főként én utazom, a vendég pedig befelé figyel a testérzetekre, megélésekre, esetleg kapott üzenetekre. A többi alkalommal viszont ő utazik, én pedig kísérem az utazásban, és utána összevetjük a megéléseinket.
